Harmadik rész - Találkozás Lokival

Úgy tűnt elesett és a sisakja pár méterre tőle a földön hevert. S ahogy lassan próbált lábra állni, észrevettem rajta a kisebb zúzódásokat is. Egyik kezével fogta a derekát, úgy haladt lassan előre. Egyenlőre még nem vett észre, nagyon el volt azzal foglalva, hogy összeszedje magát. Gondoltam megkérdem tőle, hogy hol találhatok itt egy mikrofont és erősítőket… Najó nem.. csak viccelek.

-          Hát, veled meg mi történt? – pislogtam rá. Csak pár méterre volt tőlem, de nem igazán akart észrevenni. Más esetben elküldtem volna az ispotályba – Niflheimet nem mondok, mert nem voltak azért halálosak a sebei, mozogni is tudott… aztán észrevettem rajta a zöld palástot is…és a mellvértet. Sírni lett volna kedvem : egy újabb félisten! –

Aztán már nem tudtam eldönteni, hogy örömömben vagy bánatomban sírjak –e. A félistenekkel könnyebben szót tudtunk érteni – legalábbis eddig én azt hittem, bár a Thorral való thalálkozás kissé megzavarta eme ismereteim – bár jó kérdés volt, hogy vajon azokkal is, akik háborúra szomjaztak?

Jelenlétemre és a kérdésemre, ő is elég kérdőn nézett le rám.  Lassan kiegyenesedett, csak az egyik lábát húzta még maga után.

-          Ó várj, kitalálom. Épp egy szép repülő mocival vezetted harcba a Skrull csapatot, amikor váratlanul kifogyott a benzin. – töprengtem, de egyre nagyobb kérdőjel rajzolódott ki az arcán. Valószinűleg arra gyanakodhatott, hogy nagyon beütötte a fejét az eséskor és én csak a képzelet szüleménye vagyok. Már a szemeit és lecsukta és egyik kezének két ujjával közrefogta az orrát, úgy préselte össze a szemeit, majd újra nagyra nyitotta őket. És még mindig engem látott. – Tudom-tudom, szerintem is hihetetlen, hogy itt vagyok. – legyintettem rá.

-          Mit akarsz? – rivallt hirtelen rám. Olyan váratlanul ért,hogy még én is meglepődtem rajta és a szívemhez kaptam az egyik kezemmel. Kezében már ott volt a jogara, nagy kék kő ragyogott benne. Gondolom azzal szokott lecsapni.

-          Csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy –e. A küldetésem célja a szónoklat. – húztam ki magam és mint mi sem természetesebb felemelt orral elhaladtam mellette.

-          Velem te ne viccelődj! – dörrent a hangja a hátam mögött, így megálltam. – Egy szál hálóingben? – morcos lettem a szavaira. Kezdtem újfent haragudni az istenekre. Elhiszem, hogy nehéz az ilyen fajta küldetéshez megfelelő szerelést találni, no meg fent nem is viselünk ruhát, így aszerint sem öltöztethetnek fel. De azért az tényleg túlzás, hogy egy darab fehér leplet borítanak rám, s ennyi erővel meztelenül is flangálhatnék. De  - nyugtattam le önmagam – már nem sokáig maradok ebben a világban, így felesleges több gondolatot erre fecsérelni. Mindjárt elintézem a dolgokat. S még magam sem tudhattam előre, hogy mennyire jó volt a megérzésem.

Lehunytam a szemeim, majd peckesen folytattam a vonulásom a félkör alakú terasz felé. A legfelső szint, ugye maga a torony volt, így körbe voltunk véve hatalmas üveg ablakokkal. Ja és persze szemmel követhettük a kinti eseményeket, a kint levők meg minket. Még mindig folytatódott a harc odakint, de érdekes módon így is zseniálisan hallottuk egymás hangját. Persze, nekem kifinomult érzékszerveim voltak, így épp a szisszenést is. És ő felszisszent. Gondozó lévén nem fordíthattam neki hátat.

-          Te tényleg megsérültél.  – állapítottam meg.

-          Csodálkozol? – dülledtek ki a szemei. Most nem tudom,hogy a fájdalomtól –e vagy mert akkora hülyeséget mondtam. – Egy nyíl robbant fel a kezeimben, majd egy őrült némber jött nekem a robogójával.

-          Szegény te. Hozok rá alkoholt és gézt. – újra rám meredt nagy kék szemeivel, de ahogy ült a lépcsőn fáradtan, egyik kezében még mindig a jogarát szorongatta. Pillanatok alatt visszatértem hozzá és elkezdtem fertőtleníteni a sebét. Még mindig olyan őszinte csodálkozással nézett rám, hogy elkezdtem kuncogni.

-          Mondd csak,miért vagy te itt? Starknak dolgozol? – éreztem, hogy a helyzet annyira hihetetlen mindkettőnk számára.. nemet intettem a fejemmel. – Akkor?

-          Már mondtam. – szorítottam még rá a sebre egy adag zsebkendőt, majd lassan elkezdtem befáslizni a lábát. – Hírnök vagyok. Átadom a hírt aztán leugrok innen vagy valaki még kioltja az életem, és vége.

-          Én szívesen kioltom az életed akár azonnal, ha azt szeretnéd. – villant fel a mosoly az arcán. Olyan kis gonosz és őszinte. Biztosra vettem,hogy tényleg megtenné.

-          Nem Loki. Lépésenként kell haladnunk. – mondtam én  is komolyan. - Előbb jön a szónoklat.

Aztán amint kiejtettem a számon a nevét, mintha valami megváltozott volna köztünk. Hirtelen a kezemhez kapott, ami a lábán simította végig a kötést és közelebb hajolt hozzám. Láttam a szemeiben, hogy valamit megsejtett.

-          Felesleges volt nekem segítened. Tisztában vagy a képességeimmel, egy mozdulattal meg tudom gyógyítani a sebeimet.

-          Amíg a Földön vagy, nem erre figyelsz elsősorban. – feleltem.

-          Engem te ne oktass ki! – dörrent a hangja. Az arckifejezése már kezdett megijeszteni. Láttam a szemeiben, hogy ő tényleg semmitől sem riad vissza. Még az én jelenlétem sem számít neki semmit, el fogja érni a célját.

Már csak azt vettem észre, hogy mindketten egymással szemben állunk és nekem szegezi a jogarát is. Aztán egy csattanás…és a másik kőbunkó félisten megint ledöntött a lábaimról. Hát hogy fogok én így szónokolni, hogyha addig össze-visszatörnek?