Mi nem teremtünk,mi temetünk. Végső nyughely, bolyongás vár
itt rád. Nagyon mélyen és mégis a legmagasabban, a világ tetején. A nap minden
percében várjuk a nyugodni térőket, a szüntelenül álmosakat, a sebzetteket,
hősöket és bukottakat, győzteseket, veszteseket, királyokat, szolgákat…várunk
téged is. Hogyha eljön a vég a számodra, amikor még a barátok a kezed
szorítják, mi már a kapunkat nyitjuk, s végső vánkost készítünk neked idefent…
<<Niflheim>>
- Odafent szüntelenül folyik a harc. – jegyeztem
meg kelletlenül.
- Nem győzöm csodálkozni a tisztánlátásodon. –
állt mellettem, legkedvesebb „vánkoskészítőm”.
- Így megint sokan fognak jönni.
- És tisztában vagy a tér és az idő
végtelenségével is. – a karjait összefonta a dereka mögött. Kihúzta magát,
mintha így többet láthatna az alant dúló csatából. A köd gyengéden körülölelt
minket, az érkezők akár a kaput is eltéveszthették volna, hogyha nem várjuk
őket. Csak bolyonganának, falba vernék a fejüket.. Ezen kellemetlen gondolatra
most is felfelé íveltek az ajkaim. Pedig már régi vicc volt ez. Olyan több
évszázados. Volt egy idő, amikor aláhullottak az ide érkezők, de azt sem
tekintettük a legmegfelelőbb módnak, ezért tereltünk minden lelket a kapu elé.
És a falakról még nem is beszéltem. Aki átlépett a kapun, az már ismerősként
fogadta a ködöt. Egyszerűen az otthonává vált és már ráérzett arra, hogy merre
kell haladni,hova kell lépnie … és már nem félt. Akik nem tudtak a haláluk
gondolatával megbarátkozni,azok be sem juthattak. Adr szerint tanítanunk
kellene az ilyen érkezőket, megnyugtatni őket. Persze, örülj neki, hogy
megérkeztél a végső állomásra. Ha azt hitted, hogy amikor örök álomba merültél,
meghaltál és a szenvedéseid véget értek… hogy mindaz jelentette a véget, akkor
nagyon meglepődhetsz, hogy nem. Persze, a legtöbb harcos erre fel volt
készülve, vagyis azt hiszem mindannyian. De ilyenek ám az élők. Hiába
tudják,hogy vár még rájuk valami, amikor megérkeznek arra a helyre akkor
hirtelen bekattannak.
- Hogy mondhatsz ilyet. – szólalt meg mellettem
Adr. Nem tekintett rám, csak fagyosan meredt előre. Ámbár itt jéghideg volt,
másképp nem is tekinthetett volna. De ez most másmilyen volt. Olyan alkalmak
egyike, amikor megfedett. Ha megmozdult volna, s valamilyen mozdulattal is
jelzett volna nekem, akkor biztosan az orromra koppintott volna. – Fiatal vagy
még. – tette még hozzá, amitől tudta, hogy képes vagyok pillanatok alatt
felhúzni magam.
- Egy kortalan világban? – csettintettem a
nyelvemmel is becsmérlően. Nem vágott vissza semmit.
Azt szokták mondani,hogy a bajt előre látni lehet. Hogy
valami változni fog. Nehezemre esne ezt hinni. Évszázadok telnek el idebent, s
odafent is. A sors szomorú fintora az – ha szabad így kifejeznem magam – hogyha
az összes világ elpusztulna, mi akkor is itt lennénk és őriznénk a kaput, s
révednénk a ködön túlra. Lehet akkor már nem látnánk vagy hallanánk semmit, de
bizonyosan itt lennénk. Adr szavai máris az elmémbe tódultak : ha minden világ,
összes élőlénye elpusztulna, akkor mi megfulladnánk a ködtől.
De lehetséges ez? Megráztam a fejem. Amúgy sem következhet
be ilyen vég, hiszen emberek mindig születnek, növekednek, küzdenek az élettel,
hogy mi tárt karokkal fogadjuk őket. S amikor átlépnek ezen a kapun – kis
iróniával a mennyek kapujához hasonlíthatnám, a midgardiak hite szerint is létezik
ez a kapu, belülről lágy muzsika szól, fehér ruhába öltözött virgonc angyalkák,
kipirult arccal, lanttal a kezükben, mosolyogva várják a jöttük… majd bent
rájuk is hófehér talpig érő ruhát húznak – akkor mi bevezetjük őket az örök
nyugalomba, a ködbe. S csodálkozva tekintenek önmagukra, testük elhalványul és
összefonódik ezzel a szürkés-fehéres habbal. Értitek miről beszélek?
A napok teltek, változatlan napok s én örültem ennek. Adr-al
folytattuk a diskurzust a világok
sorsáról, a ködről, a csatákról, majd tényleg bekövetkezett a változás. A
látásom gyengülni kezdett. Nagy feladat volt rám bízva : én láttam csak
mennyien érkeznek pontosan, hogy betegek voltak, sérültek, csatában estek –e el
és mennyi idősen. Adr szerint a köd lett
sűrűbb, hisz előre jelezte a gyakori csatákat és ha túl sokszor van túl nagy
létszámú csata.. akkor sokan fognak elesni. Kuncogtam volna magamban gyenge
szóviccemen, de a helyzet túl komoly volt ehhez. Adr már megjegyezte : ide nem
illő lennék az istenek szerint, hogyha mindannyian ismernék a gondolataim.
Hiszen mi nyugtattunk, vigasztaltunk, átöleltünk, befogadtunk… de nem
szórakoztattunk. Szemernyit sem.
- Lehetnél te a hírnök. – köhécselte. Már nem
tudtam én sem,hogy ezt amiatt teszi, mert ő is érzi az érzékei romlását vagy
mert ezt most nem merte konkrétan elém tárni. Olyan burkolt üzenetnek szánta.
- Mégis miféle hírnök? – váratlanul felé
fordultam, mire ő is letekintett rám. Ilyen sem fordult még elő velünk,hogy
egyikünk sem figyelte az újonnan érkezőket. – Gyógyító, tanító…? – csattantak a
szavaim a gomolygásban. Olyan szürkék voltunk mi is mindketten,mint a köd maga.
Testtelenek, s mégis láttuk egymást. Úgy,mintha valaki nem teljesen vakulna
meg. mintha még homályosan látná maga előtt az emberi alakot, még
körvonalazódna előtte s látná ahogy mozog. Inkább,mintha egy hőérzékelős gépfegyvert
tartanál a kezedben. Adr ismerte a gondolataimat.
- Tudod, hogy mennék én helyetted, de fogadnom
kell az érkezőket. Egyre többen fognak jönni.
- De ha többen fognak jönni,akkor még inkább szükséged lesz rám. – erősködtem.
- A te érzékeidre most nagyobb szükség van
odalent. Beszélj velük.
<< Hvergelmir
>>
Adr szinte a kútba lökött. A 10 nagy folyónk ered innen és
mivel ki a kapun túlra nem mehettem – mondhatnánk csak befelé nyílik – ezért a
távozásom és odajutásom reményeink szerint csak a kúton keresztül volt
megoldható. Fohászkodtam az istenekhez, hogy erősen tartják a kezükben a lelkem
és a jó folyóra bízzanak. Elképzelésem sem volt arról,hogy amikor feljutok ott
milyen alakban jelenek majd meg és pontosan mennyi időt töltök majd odalent. A
legvégső kérdés pedig az,hogy hogy jutok majd vissza Niflheimbe. Ha más
megoldás nem marad, akkor kioltom az életem…
Nem voltam materiális, így nehezen tudnám megfogalmazni
nektek a lefelé vezető utam. Sem emberi testem nem volt, még egy kőhöz vagy
falevélhez sem tudnám hasonlítani magam.
Nem éreztem a hullámokat, hogy a víz hozzámérne. Inkább lehunytam a szemeim és
vártam, hogy mikor érkezhetek majd meg. Ráfeküdtem a hullámokra és így is
érkeztem meg Midgardba.
<<Midgard>>
Az elmúlt évszázadok alatt annyi mindent tanultam meg a
világok népeitől. Szórakoztattak is, izgattak is, de egyben közömbös is voltam
a dolgaikra, hiszen mégis az alapvető énem az nem emberi volt és nem is isteni.
Nem éreztük át a napi 24órát, a munkát, a sportokat vagy a pénz értékét, mint a
Föld lakói. De nem is volt isteni erőnk, vagy fegyvereink, pajzsunk. Nem
kellett védekeznünk sem más népek térhódításai miatt, nem féltünk senkitől. A
halál nekem pedig végülis csak azt jelentette, hogy visszamehetek oda,ahonnan
származom.
Mégis oly szórakoztató volt őket látni és annyira változatos
életformák voltak, hogy kezdtem megbékélni a gondolattal, hogy le kellett
jönnöm hozzájuk. Bíztam benne, hogy testi alkatom, felépítésem majd szimpatikus
lesz számukra és egyben fenyegető, utasító is. Hogy nem fognak kételkedni
abban, hogy komolyan gondolom amit mondok.. A víz felszínén ringatóztam csukott szemekkel
s arra lettem elsőképp figyelmes, hogy kellemes melegség cirógatja az arcomat.
A Nap volt az. Amint kinyitottam a szemeimet, máris vissza akartam zárni őket,
majd lassan résnyire nyitni, hogy gyönyörködhessek a fénysugárban… végül egyik
kezemet az arcom elé tartottam, úgy kukucskáltam ki rá. Másik kezemmel lassan
oldalra tapogatóztam, majd amikor éreztem a biztonságos, kemény követ magam
alatt, akkor megtámasztottam magam és lassan felültem. Így már könnyebb volt
szemügyre venni a világot magam körül.
Egy szökőkútban ücsörögtem. Lassan végigtapogattam a
kezeimmel a lábszáraimon, majd hosszan fürkésztem a kinyújtott karjaimat is.
Olyan vékonyak voltak és barnák, üdék, élettel telik.. Szinte már az is
boldogságot és szórakozást okozott, hogy újabb és újabb szavakkal fejezzem ki a
végtagjaim küllemét. Nem sok kellett hozzá, hogy felismerjem : egy hófehér ruha
van rajtam. A víz miatt eléggé felcsúszott a combjaimhoz, s szétterült
körülöttem a víz felszínén. Csodálattal töltött el ez is… majd a vállaimra
leomló hajam… barna, hullámos hajam. Így azt kezdtem el fogdosni, megmarkolni
mindkét kezemmel, dörzsölgetni az ujjaim között. Aztán kihúztam magam és a
szemeim lehunyva, a nap felé fordítottam az arcomat. Élveztem ahogy a meleg,
élettel teli fénysugarak csókolják az arcom, s közben még kezemmel
hátrasimítottam a hajamat, majd
összefogtam az összes hajam és ujjaim játékával lassan csavargatni kezdtem.
Amikor tüdőm már teljesen megtelt oxigénnel, mosolyogva kinyitottam a
szemeimet, s pillantásom hirtelen leesett…újfent magamra. S a szám elé kaptam a
kezeimet. Női alakot öltöttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése