Óvatos léptekkel kikászálódtam a szökőkútból, s kezdtem
lassan felismerni a helyzetemet. A ruhám fehér volt, csuromvizes, átlátszó.
-
Ez kínos. – morogtam magam elé, majd karjaimat gyorsan
összefontam magamon. Aztán ugyanolyan gyorsasággal leeresztettem őket magam
elé. Felnéztem az égre.
-
Egy kis friss szellő most jólesne. – mosolyogtam
is hozzá, hátha. De nem akartak azon nyomban segíteni nekem. Ebben a helyzetben
természetesen Adr-ra nem számíthattam, hisz volt neki elég dolga odafent… vagy
odalent. Igazán magam sem tudtam, hogy jelen esetben hol van az a bizonyos fent
és lent. Reméltem, hogy az istenek azért szemmel követik a Midgardban folyó
küzdelmet, így engem is érzékelnek és segíteni fognak küldetésemben. Egyre
nevetségesebbnek tartottam már az egész helyzetet – ahogy nagy iramban szedtem
előre a lábaim, s füleltem merre folyik a küzdelem – hogy pont engem küldtek
ide, hogy szónokoljak, s aztán még azzal is rásegítettek a megfelelő belépőmre,
hogy női alakban jelentem meg. Egy gyenge női alakban. Mikor én tárgyilagos voltam
és kemény, közönyös s nem szerettem többször elismételni a lényeget. Egy nő
valószínűleg az érzelmeikre hatna – a férfiaknak pedig a szemeire, hisz a vizes
ruha alatt a melleim még inkább nyilvánvalóak voltak – és lágyan közölni velük
a hírt, megértően, kedvesen, átérezve a helyzetüket… egyre morcosabb kezdtem
lenni. Kezdtem gyanakodni , hogy az istenek direkt helyezték a lelkem női
alakba. ( Félreértés ne essék, Niflheimben mi nem voltunk női vagy férfi
alakban, ahogy mondtam materiálisan nem is voltunk jelen. Mi csak lelkek
voltunk. )
Szerencsére a harc nem volt annyira közel, így volt időm
arra, hogy kicsit megszárítkozzak a levegőn. Közben szemügyre vettem a romokat,
a leégett autobuszokat, gépjárműveket, a házak törmelékeivel teleszórt utcákat.
Egyre lassabban haladtam, elkezdtem felfogni az emberi test gyengeségét is.
Hogy a nap a fejemet sütötte s egyre melegem lett, hogy a kövek felhorzsolták a
talpamat is. Megint megerősítettek abban, hogy nem nekem való ez a hely és
mielőbb el kell valakinek mondanom a szónoklatom, majd rávenni hogy lelőjenek,
és már otthon is lehetek. Aztán befordultam a következő utcára és rájöttem,hogyan
orvosolhatnám a problémáim. Az üzletek kirakatai végig be voltak törve, így
csak annyit kellett tennem, hogy odalopakodok és kiveszek egy lábbelit. A
lopakodás azért volt fontos, mert rengeteg üvegszilánk hevert szerteszét és
mégsem akartam az emberi testem teljesen
lerongálni. Egy burgundi színű bakancsot máris kiemeltem, majd beleerőltettem a
lábaim. Szinte dicsőségesen húztam ki magam, s el is ismertem magamban:
haladok. Így gyorsabban tudtam már előre trappolni is. Majd a következő utcában
megláttam egy félpillanatra a hatalmas fémszörny farkát. Akkora rombolást,
pusztítást, de egyben hangzavart is okozott, hogy az nem igaz. Külső
szemlélőnek bizonyára elég mókás – avagy őrült – hatást kelthettem, hiszen megálltam az utca végén csípőre tett
kezekkel,összevont szemöldökkel és néztem a szörny után. Mint egy diliházból
szabadult nő – fehér ruhám néhol megsérült, pár szakadás volt az alján, hogy a
porról, koszról ne is beszéljünk, szóval mint valami koszos hálóing – aki
mérges,mert a kedvenc háziállata nem hallgat rá. Gyorsan az „állat” után
trappoltam. Most már nem izgattak annyira a hulló törmelékek, vagy kigyulladt
kocsik, fürgén szlalomoztam közöttük, mindkét kezemmel oldalt megragadva a
ruhámat is, hogy ne teljesen szaggassam le magamról, s ne is akadályozzon a
futásban. Persze sokkal lassabban haladtam, mint a romboló, de olyan hatalmas
volt, és hangos, hogy nem is tudtam eltéveszteni az útvonalát. Fejem felett
lassan előtűntek a repülőjárművek is : a chitauri katonái. Lélekkel nem
rendelkeztek, csak gyilkoló gépezetek voltak, így velük még fent nem
találkoztam, csak hallottam róluk, hogy egy-két évszázadonként betörnek egyes
világokba, s rombolást visznek véghez. Nehezen rajzolódott ki előttem : mégis
kivel kellene beszélnem. Kinek szónokoljak? Ha a Chitaurinak nem, és
valószinűleg ennek a hatalmas szörnynek sem, akkor maradnak még az emberek. De
mivel ők itt a gyengébbik csapat ezért gondolom ők is békét akarnak és be
akarják fejezni a küzdelmet, így nekik felesleges lenne előadnom a mondandóm.
Aztán eszembe jutott, hogy a hírek szerint pár félisten is itt van Midgardban…
szóval maradtak ők, mint megfelelő hallgatóság.
Nemsokára már kissé sajnáltam, hogy jelen esetben nem
rendelkezek, valamilyen isteni erővel, varázs tudománnyal. Olyan lassan
haladtam és emberi testem hamar kifáradt, nem beszélve az állandó porról,
lezuhanó törmelékekről. Futottam, majd megálltam kifújni magam, köhögtem, erőt
gyűjtöttem és így folytattam tovább. Már csak abban reménykedtem, hogy a
niflheimi képességeim nem vették el az istenek, ha már plusz képességekkel nem
ajándékoztak meg. „ Kaptál egy emberi testet, örülj neki!” Hiphip….hurrá. Az
épületek közt szaladgálva azért figyelmes lettem arra, hogy valaki volt olyan
leleményes, hogy megnyisson egy kaput, hogy a Chitauri ide betörhessen, s az a
kapu történetesen az egyik legnagyobb épület fölött tátongott. Az toronyhoz
közeli épületek tetejéről pár kisebb harcos próbálta kivédeni a katonák
támadásait. Fegyverekkel lőttek rájuk, íjakkal szedték le őket a motorjukról…
-
Talán egy motor kellene nekem.. – bámultam fel a
magasba, eltűnődve azon, hogyha magasabban vagyok, akkor többen rám figyelnek
és nem fáradnak el a lábaim se. Így a torony előtt szemlélődtem egy darabig,
hallva az emberek kiáltozását, félelemmel teli sikolyait, elmerülve a
gondolataimban… majd váratlanul valaki oldalról nekem ütközött.
Az ütközés következtében a földön terültem el, s
feljajdultam. A kis emberi testem, a hátam, a bordáim … ÉS A KÖNYÖKÖM! Valahogy
nem így terveztem az első kapcsolatfelvételt a Földön. Bár igaz, ami igaz : a
földön voltunk mindketten.
Az illető szó szerint a nyakamba lihegett, hosszú szőke
haját az arcomba nyomta, én meg alig bírtam levegőt kapni alatta. Lassan
kezeimmel kezdtem letolni magamról, majd a lábaimmal is rásegítettem. Gondolom
elfáradt a nagy harcban és gondolta, majd rajtam megpihen. De ez egy elég rossz
gondolat volt. Fejemet már visszahajtottam a betonra és vártam, hogy csak
észreveszi magát. Nemsokára – órák kérdése volt – így is lett. Karjait
megtámasztotta két oldalamon, úgy lesett le rám. Borotvát régen látott férfias
arca kipirult a melegben, hosszú szőke – jobban megnéztem, inkább már
szőkés-barna – haja zord hullámokban hullott alá. Felül is páncélt viselt és
szerintem alul is, mert még bakancsban is nehezemre esett a rugdosás. Oh és
nagy piros palást volt rajta. Ó Thor… te BoThor.
Kezdett szórakoztatni már a gondolat is, hogy jelen esetben
szórakoztathatom magam. Amit fent nem értenének meg, az itt a többieket vagy
nem érdekli, vagy ugyanúgy szórakoztatja. Ugye így van…? Merengtem még egy
csöppet mosolyogva, míg Thor bambán pislogott le rám, majd lassan felállt és
engem is felsegített.
-
Nagyon bátor vagy, hogy itt sétálgatsz a
legnagyobb harc közepén. – teremtett le. – Vagy épp bolond! – mordult már
hangosabban és mérgesebben. Gondolom ez szokása volt,hogy a nagy monológjai
végén, még odacsapjon valamit, mire a másik megijed és elfut, vagy eleve
komolyan veszi őkelmét. Szóval ennél a résznél kellett volna eliszkolnom. –
Menj haza. – ragadta meg gyorsan a két vállamat, majd penderített rajtam egyet
és tolni kezdett előre. Igazi modortalan fickó volt.
-
Nem megyek sehova, mikor pont megérkeztem a
célhoz. – jelentettem ki olyan nyugodt hangon, hogy a szava is elakadt. Nagy
szemeket meresztett rám és újra tolatásba kezdett.
-
Csak egy őrült ember képes ilyesmikre, és harcos
biztosan nem vagy. Fogadd el, hogy itt nem segíthetsz és menj szépen haza.
-
Ki mondta, hogy segíteni jöttem? –
morfondíroztam hangosan.
-
Na látod, akkor meg minek jöttél? Semmi
keresnivalód itt. Buta liba. –
nyomatékosította a szavait megint. Kezdett felcukkolni. Végre megérkeztem a
tett helyszinére és megfelelő talapzatot kerestem ahhoz, hogy előadjam magam,
erre meg feltartóztat.
-
Nevetséges vagy. – cöccintettem. Szerintem a
szemei újra felakadtak,s azt hitte, hogy teljesen megháborodtam, így már
szavakat sem pocsékolt rám. Gyorsan odébb terelt, egy volt kávézó terasza alá,
majd folytatta a harcot a gépekkel. Így legalább hagyott arra időt, hogy hátat
fordítsak neki, majd újra a torony felé siessek. Láttam, hogy felette tátong a
lyuk és éreztem, hogy most minden figyelem ide összpontosul, így besiettem az
épületbe. Majd a liftbe szálltam. Gyorsan megnyomtam a legfelső emelet gombját,
majd a karjaimat összefontam magam előtt és élveztem a felemelkedésemet. Kissé
abszurd látványt nyújthattam így a kint harcoló katonáknak. A szembe levő
épületről egy pasi nyilakat lőtt rájuk, amik felrobbantották a repülő
gépezeteket, a másik oldalon egy hegyomlásnyi zöld lény mászott fel gorillaként
az épületre, leszaggatva az ablakpárkányokat és agyonzúzva a chitauri
katonákat. „Na bezzeg rá nem szólt ez a piros palástos szépszál legény.” Aztán
volt még egy fekete bőr ruhás nő is, aki ellopott egy repülő mocit, így a
magasból száguldott a katonák után és lőtte le őket pisztolyával. Végülis már
elbizonytalanodtam, hogy melyikünk nyújthatott viccesebb, vagy abszurdabb látványt.
Ők ahogy harcoltak a katonák ellen, vagy én aki halálos nyugalommal emelkedett
felfelé az üveglifttel. Aztán a lift csilingelt, s meg is állt a legfelső
emeleten. Az ajtó kinyílt előttem. Ruhámat lassan lesimítottam magamon és
megigazgattam. Így tettem a hajammal is, majd lassan lesétáltam a pár foknyi
lépcsőn, egyenesen a nagy előtérbe. Vettem egy nagy lélegzetet s kezdtem
bizseregni a szónoklat iránt. Végülis nem is olyan rossz ez, hogy épp engem
küldtek el Midgardba. Legalább világot látok, szórakoztatom magam,
félistenekkel is ismerkedek… sőt idejövetelem csúcspontja, hogy még a hangom is
hallathatom, tarthatok egy nagyszerű beszédet.
Aztán rájöttem, hogy nem vagyok ám egyedül itt a legfelső
emeleten. Valaki ugyancsak feljöhetett ide beszédet tartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése